KI VAGYOK ÉN?
Üldögélek és írogatok Nektek magamról, hogy el ne felejtsetek. Bár szerencsémre nem teszitek, s ez jólesik. Ülök az apámtól reám maradt nagyon kényelmes kanapén – most állapítottam meg, remek kárpitozású, finom, süppedős, akárcsak a fotel a másik szobában – és csak gondolkodom, mivé lehettem volna, ha mégis jogászként folytatom, és jól hasznosítom latintudásomat, amire a jezsuiták tanítottak. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy kicsi koromtól félárva vagyok. Elveszíteni korán egy anyát, ez hamar felnőtté tesz lélekben is. Sőt, más érdeklődésem ellenére apám reál foglalkozást, nem is akármilyet akart rám hagyni, ehhez aztán végképp nem fűlt a fogam. De apám jó ember volt, nem dorgált emiatt, inkább segített, amikor eladósodtam, kisegített anyagilag, pedig szégyenszemre még az „adósok börtönét” is megjártam, vagy hogy is mondják. Hálából azt mondtam neki: Apa, tudod, én azt gondolom, hogy inkább egy érdekes szerszám, például egy szegecselő vagy egy satu, mint egy unalmas erény. Jaj, úgy örült neki, hogy ilyet mondtam. Szerettem őt, ha már anya nélkül kellett felnövekednem.
Beszéljek az intimitásokról is? Na jó! A számok. Húsz éves koromtól húsz évig – fülig szerelmesen – éltem együtt a számomra csupa nagybetűs NŐ-vel, vállvetve dolgoztunk, alkottunk, alapítottunk, küzdöttünk. De milyen az élet... Aztán negyvenévesen megnősültem. De nem őt, hanem a húgát vettem feleségül. Bohémság? Az. Vagy inkább más, mert aztán meg az derült ki, hogy a feleségem nem a húga a régi szerelmemnek, hanem az eltitkolt leánya. Ajvé, mondhatjátok, na, akkor hogy is van ez? Magam se tudom. De halálomig velem volt, s én vele. Született három közös gyermekünk is.
Bocsássátok meg, de nekem most a quattrocento egészen mást jelent, mint általában Nektek, vagy az olaszoknak. De hát nem vagyunk egyformák. Jaj, majd elfelejtettem, nevet is változtattam. Nem szeretnék politizálni, de valahogy csak meg kell mondanom, mert régóta tudom, hogy ne ám kizárólag csak olyanért vállaljunk felelősséget életünk során, amit megteszünk, hanem olyanért is, amit meg nem teszünk meg, ezt jól jegyezzétek meg. Ez csak egy jogászi tanács részemről, pedig már majd elfelejtettem, mit is tanultam a jogi fakultáson anno, ámbár még azt is sokan vitatják, hogy én egyáltalán jogász is lettem volna. Pedig de, mi az, hogy, de még mennyire… Már épp kezdtem örülni, hogy milyen sok évet megértem, igaz, már betegeskedtem is, aztán végül épp, hogy ötvenes éveimet kezdtem elfogyasztani, bejelentkezett nálam a rettegett kór képében a kaszás. Hát igen, valóban nagyon beteg voltam. Akkor azonban még beérték a tüdővész általi elhalálozás okaként megjelölni egy taszító nevű baktériumot, pedig milyen szép lenne, ha apró kis vírus lett volna, koronás, görög ábécés (habár ismétlem, én a latint tanultam buzgón, bújtam a könyveket). Hát végül nekem ez jutott egy februári estén. A tüdőm elhagyott, de a lelkem megmaradt nektek, a szatíráim, a kritikus világlátásom, a kicsit keserű társadalom-kritikáim. Kiteregettem néhány akkori vastag balhét is. Nem akartam meghalni, hiszen általában az emberi legnagyobb gyengeség az élet iránti olthatatlan szeretet. Épp ezért nem voltam én magam keserű ember, vidám életet éltem, vándorolgattam a társaimmal, jó borocskákat ittam palackszámra, jó könyveim, jó barátaim voltak. Műveimről, sikereimről szerénységem tiltja, hogy beszéljek, ők helyettem beszélnek.
Jól van, dicsérjetek, emlékezzetek, nevessetek csak, hosszú-hosszú ideje, a lényeg, hogy okuljatok, tanuljatok, bár látom réges-régóta, úgysem teszitek. Nevettek, de nem okultok. A világ változatlan, és marad is.

Ki ő, akire mostanában emlékeznünk illik még jobban, és miért?