Én megértem, hogy nehezen viselhető el, ha az embert katonának sorozzák. Azt is megértem, ha ebből kifolyólag az ember pofon vágja az őrmestert. Nem kell ekkor csodálkozni, ha fogságba kerül Josefstadtban.

Azt is megértem, ha az ember ekkor inkább a rabkórházba igyekszik - az egy kicsivel jobb hely. Szerencse a bajban, ha vannak jóakarói az embernek, és közbenjárásukra a főherceg leszereli őt. Hogy az ember ilyenkor ír egy olyan színművet, melyben főleg a főhercegi család szerelmi botrányairól van szó, az is érthető. Persze abban a világban nem kell azon sem csodálkozni, ha a főpróbán a rendőrség embere megtiltja az előadás folytatását, és az embert elő akarja állítani a főkapitányságra.

Én megértem, ha az ember ilyenkor visszautasítja a kocsit, gyalog akar menni a városon át, rendőrségi kísérettel, a közvélemény színe előtt.

Azt is megértem, hogy a főkapitány sebtiben próbálja a helyzetet elsimítani. A patthelyzetben azt is megértem, ha az ember nem akarja átírni a darabot. És a rendezőt is megértem, aki a helyzetet menteni akarja, és kicsit módosít a szövegen. Mi lehet a vége ennek? Emberünk elhatárolja magát, azt mondja, hogy az nem az ő műve, hanem a főkapitányé, és egész életében nem nézi meg a darabot, bárhol is játsszák azt. Rokonszenvtüntetés ide, vagy oda.

Azt is megértem, hogy a konokság vissza is üt. Mert legyen bármilyen jó is az életmű, lesz, aki be akarja tiltatni, és bár látszólag nem bántja senki, a megfújt tajték eléri őt. És ekkor szomorúan értem meg azt is, ha az ember így hal meg, ellenséges közegben, elhagyva, elfeledve, elszegényedve, legyen egyébként bármennyire népszerű, kiváló és szimpatikus.

Kiről van szó? (Indoklással!)